everafter - 1. rész
2010.01.02. 11:38
Everafter
amíg meg nem halsz
A Twilight-saga és hűséges követői, (Evermore, Evernight és stb) után elérkezett mindezeknek csodás egyvelege: Evermore - amíg meg nem halsz.
Ha már itt tartunk, ez egy paródia. Hogy mié? Nem is tudom pontosan. Jelenetekben ismerhetsz a Twilight-ra, éppen ezért Alkonyat rajongók kíméljenek.
És mivel az én agyszüleményem, nincsenek benne lehetetlenek és logikus összefüggesek se nagyon. Egy nagyon is megtörtént eseményt dolgoznak fel (töriversenyre utaztunk), kicsit kiszíneztem, átittattam a vámpír-mániával és voálá!
I. rész
Ha nem döntök úgy, hogy szembeszállva a saját akaratommal eljövök, mindez nem történt volna meg. De akkor még… nos, csábító volt a lehetőség. Két nap szülők és felügyelet nélkül – ez negyvennyolc óra tömény bulit és piát jelentett. A csajok, mikor Bogdán tanár úr kérdezett, hogy elmegyünk-e, rám néztek – elvégre én voltam a társaság, sőt, az egész suli középpontja. Rábólintottam, pedig nem bírom az alkoholt. Ahogy végignéztem Dzsenifer, Angyalka és Kata arcán, láttam rajtuk a várakozást – és rábólintottam. Nem tagadhatom meg ezt a legjobb barátnőimtől.
Akkor még nem tudtam, mivel kerülök így szembe. Ez még a detoxnál is rosszabb. Nézem, ahogy egyre közeledik felém, a halál illatát sodorva magával. Tudom, hogy nincs menekvés… Felemeli a kezét, és én már biztos vagyok benne, hogy mi következik. Nem tudom megállni, sikítok, mint egy horrorfilm szereplője. Pedig a sztori nem jobb Danielle Steelnél.
***
Van egy hely, az Isten háta mögött, Washington államban, Forksnak hívják. Állandóan esik az eső. Ha ettől a párezres városkától mész ötezer kilométert, távolodva Isten hátától, ott egy még Isten-háta-mögöttibb hely, a Hortobágy pusztáin. A neve Villa, mivel az egész települést egyetlen hatalmas szálloda alkotja.
- Te jó ég, süt a nap! – mondom. Gyorsan visszahúzódok az ősrégi kocsi homályába, miután a Nap megégette a bőrömet sugaraival.
- Nyugi, Betti. Majd együtt átvészeljük – szorította meg a kezemet Dzsenifer, akit mindennél jobban irigyeltem. Nem csak amerikai nevet kapott, de napbarnított bőre, szőke haja volt. Mellesleg a pasik sem tapadtak rá úgy, mint rám. Már nagyon untam lerázni őket. Hiszen ha bármelyiknek engedtem volna, hamarosan kiderült és elterjedt volna a… nos… szóval az AIDS nem játék.
- Kiszállás, lyányok! – rikkantotta a töritanár, a kísérőnk. – Elérkeztünk a megmérettetés színhelyére.
Aha. Itt lesz tehát a hetedhét országra szóló irodalomverseny. Tehát az ország egyik legkiemelkedőbb épülete előtt állunk.
- Akár 120 lovat el tudnak szállásolni – mondta a mindentudó Kata. Minden csapatba kell egy ilyen két lábon járó lexikon, különben esélyünk se lenne nyerni. Kivéve persze, ha a Twilight-saga a téma.
- Akkor kettő máris lesz benne. Megyek, leparkolok a kocsival – mondta Bogdán. Felhangzott a „gyí!” és a múltszázadi kocsi a lovak ereje segítségével elporoszkált.
- Huh, itt legalább huszonkét fok van – mondta Angyalka. – Szerintem menjünk be.
Az épület belül is olyan Pazar volt, mint kívülről. Mint kiderült, a szobák is istállóból lettek átalakítva. Repestünk az örömtől.
Miután lepakoltunk, eldöntöttük, hogy megfürdünk, mielőtt lemennénk ebédelni. Előkotortam áfonya illatú tusfürdőmet (ahogy a bőrömre kenem, mindig kedvem támadt megkóstolni magam). Egy törülközőt csavartam magam köré, amíg megszárítottam a hajam. A fésűt lassú mozdulatokkal végighúztam fejbőrömön, majd egy kis fény-sprayt fújtam rá. Kicsit feltupíroztam. Aztán alapozót kentem az arcomra és a nyakamra, szemceruzával kihúztam a szemem, egy leheletnyi rúzst hintetten a számra és pirosítót a járomcsontomra. A szemhéjpúderről lemondtam, elvégre én a természetesség híve vagyok. Kinyomtam a fogkrémemet a tubusból, anti-elektromos fogkefémre és körözni kezdtem vele a fogaimon. Ez az egész körülbelül egy órát vett igénybe.
A többiek türelmesen vártak, amíg végeztem. Utána Dzsennifer segítségével kiválasztottam mit vegyek fel („Jaj, egy normális göncöm sincs”) és végül egy farmer és egy átlagosan kivágott, átlagosan csipkézett és flitterezett top mellett döntöttünk. Így, ahogy a tükörbe néztem, egy átlagos lányt láttam, és nem tudtam eldönteni, miért minden fiú van rám indulva. Hiszen a mellméretem sem volt nagyobb C-nél… az arcomról nem is beszélve, ami sápadt volt, kicsit márványszerű (ötéves korom óta mindennap 3 arckrémet használok), és egész elfogadható hatalmas szememmel és számmal.
- Irigyellek – mondtam Dzsenifernek. – Na, mindegy, nem megyünk le kajálni?
Dzseni bólintott. Lementünk a tipikusan menzás hangulatú ebédlőbe. Ekkor láttam meg először őket.
A pultnál álltak, és egyszerűen nem illettek a tömegbe. Olyan gyönyörűen fehér volt a bőrük... akárcsak a halottaknak. Négyen voltak, négy fiú. Kettő magas volt és fekete hajú, izmos, széles vállú, arcuk akárcsak Jude Law. A harmadik szőke volt, kicsit alacsonyabb, de mozgása, ha lehet, még a többiekénél is kecsesebb volt. A negyedik éppen felém nézett…
Nem volt olyan magas és izmos, vagy gyönyörű, mint a többiek, mégis… Valami görcs állt a gyomromba, ahogy ránéztem. Lila szemei az enyéimbe fúródtak, szinte természetesnek tűntek. Akárcsak a jód-oldat… Az arca olyan volt, mint egy cézáré. Sőt, pont, mint Julius Caesáré! Egyszóval olyan tökéletes volt, hogy alig tudtam elhinni, hogy létezik ilyen. Még a karikák is a szeme alatt… de erről többet nem teszek említést, hogy ne rontsam az összképet.
Megragadtam Dzseni karját.
- Odanézz! Kik ők? – Ő is nyitva felejtette a száját, úgy bámulta őket.
- Nemt’om. Biztos helybéliek. De eljött az ideje, hogy megtudjuk. – Erre az én bevállalós barátnőm kinyomta mellét, behúzta hasát és vidáman és cseppet sem természetellenesen mosolyogva elindult feléjük. Nagy örömmel láttam, hogy a srácok a közeledtére fintorogni kezdenek, elhúzzák a szájukat és elfordulnak. Így jár az, aki nem eszik TicTacot! – mondtam gondolatban Dzsenifernek kajánul. Persze egyből letörli a vigyort a képemről, amint szóba elegyedik velük. Az egyetlen reménységem, hogy a legnyeszletteb még mind engem néz. Halvány mosolyt küldtem felé.
Dzsenifer arca ragyogott, ahogy megfordult, és visszajött hozzám.
- Egészen megjött az étvágyam – mondta. – Egyébként estére meghívtam őket.
- És eljönnek?
Megvonta a vállát.
- Ki tudja?
Folyt köv.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://mesemaraton.blog.hu/api/trackback/id/tr421638949
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.