everafter - 3. rész
2010.01.05. 17:05
Everafter
amíg meg nem halsz
Az előző részek tartalmából: A négy lány egy különleges, legendák övezte vidékre érkezett. Hamarosan ki is derült, hogy a legendák nem csak mendemondák... És úgy tűnik, főhősünk, Betti, nagy szerencsétlenségére ÉPPEN egy vámpírnak adja a szívét. Egyelőre még átvitt értelemben.
III. rész
- Te meg hol voltál? – kérdezték a lányok, amikor visszatértem.
- És miért hiányzik a karton fele?
Nem válaszoltam. A felhőkben jártam – legalább annyira, mint ők, hiszen nem kérdezgettek tovább. Egyedül Dzseni gubbasztott a sarokban, dühösen összeszorított szájjal.
Leültem, az agyam maradéka forogni kezdett. A fiú, a vámpírom bevallotta, hogy mi ő és hogy kellek neki. De mi van, ha egy gyenge percében megéhezik és úgy dönt, az áfonya-tusfürdőm nem akadály? És akkor, mint egy rossz orvosságot, lenyel, hogy ő jobban érezze magát? Akkor aztán mit teszek? Ezek ellenére magamban mégis úgy döntöttem, nem érdekel. Elfogadom olyannak, amilyen, ha kell, az életemet áldozom érte, hiszen fülig szerelmes vagyok belé. Már csak a nevét kéne megtudnom.
- Láttalak az ablakból – mondta halkan Dzsenifer. – Hogy lehettél ilyen szemét? Felborítottad az összes tervemet, te szemét!
- Neked még így is marad három – mentegetőztem.
- De te meg tudod, hogy ez volt a nagy álmom… El is hívtam őket… már minden egyenesben volt. – Inkább nem gondoltam bele, mi is lehetett Dzsenifer nagy álma.
- Ne haragudj, oké? Majd összejössz egy vérfarkassal.
***
Az éjszaka leereszkedett már teljesen. Éjfél felé járt az idő, amikor (már elég kapatosan) úgy döntöttünk, mogyorót kell ennünk. Lelopakodtunk a konyhára, az ajtók mellett. Néhány helyről halk vagy bömbölő zene hangja, máshonnan csak horkolás hallatszódott ki. De senkinek nem szabadott rajtakapnia minket, ahogy mezítláb, babydollban, támolyogva lopakodunk a sötét folyosókon.
Visszafelé már hangosabbak voltunk: veszekedtünk a burgonyaszirmon, amit a mogyoró helyett sikerült a büféből elcsórnunk. Megtorpantam, ahogy az ajtónk elé értem, ami tárva-nyitva volt.
- Valami itt nincs rendbe – mondtam. Összekapaszkodtunk, és úgy léptünk be, persze odabenn senki nem várt ránk. Igazából semmi furcsát nem vettünk észre, de valami mégis annyira gyanús volt.
- Lehet, hogy csak nyitva hagytuk az ajtót kifelé jövet – mondta reszkető hangon Angyalka, de ő maga sem hitt ebben. Ekkor megláttuk a földön.
- Brúnó! – kiáltottam és leguggoltam szeretett kiskutyámhoz. Ott hevert a földön, plüss fülei szétágazva, gombszeme üresen meredt a világba. Mellkasa felhasítva, körülötte mindenütt vattapamacs-foltok. Könnyes arccal suttogtam: - Meghalt.
Angyalka megsimogatta a hajamat, Kata gyengéden kézbe vette az elhunyt kiskutyát, megtapogatta a sebhelyét és a kilógó vattapamacs beleit.
- Ez egy állat volt! – mondta Dzseni hangosan méltatlankodva.
- Nem – rázta a fejét Kata. – Nem hinném, hogy állat volt. Azok nem csinálnak ilyen…ilyen szörnyűséget.
Zokogtam Angyalka vállán, ő a hajamat simogatta. Nagyon fájt (nem a hajsimogatás, hanem hogy Brúnó örökre elhagyott), rettenetesen, mintha kitépték volna a szívemet a helyéről, mintha nem lennék más, csak egy üres robot. A szívem helyén a seb még friss, szinte érzem, ahogy vérzik, de tudom, hogy később is csak óvatosan lehet megtapogatni a lyuk szélét.
- Akkor ki vagy mi lehetett? – kérdezte Dzsenifer. Csönd támadt a szobában. Magamhoz szorítottam a kis holtestet.
- Meg kell találnunk, aki ezt tette – suttogtam dühösen.
- Jobb, ha inkább nem próbáljuk meg – mondta Kata nagyon halkan. Dühösen pillantottam rá.
Léptek hallatszottak a folyosóról és a gyász helyét félelem vette át. Megfagyott ereinkben a vér. Dzseni az ajtóhoz ugrott, kulcsra zárta. Mind tudtuk, hogy ha az akar bejönni, aki végzett Brúnóval, nem tudjuk egy zárral meghátráltatni. Kata, a gyorsan gondolkodó az egyik ágyat nekitolta az ajtónak. Összenéztünk, és mind nekiálltunk tologatni a bútorokat.
Pont jókor – valaki megpróbált benyitni.
- Ki vagy? – kérdezte Dzseni, aki senkitől se félt. Halk kacagás hallatszott.
- Négy gyönyörű lány egy szobában… mennyi finom falat. Talán szülinapom lenne? – a hang férfié volt, nem kétség, ahogy az sem, hogy nem emberé. Halk volt, morgós és félelmetes.
- Inkább hagyj minket békén! – mondta Kata, de hangja természetellenesen magasnak tűnt.
- Bezárkóztatok, mi? Azt hiszitek ez sokáig fog tartani? – Lökött egyet az ajtón, mire az egész szoba megrázkódott, a bejáratot elzáró ajtók hátracsúsztak.
- Gyorsan, a fürdőbe! – mondta Dzseni. Már mind a négyen bemásztunk az apró helységbe, amikor...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://mesemaraton.blog.hu/api/trackback/id/tr831649181
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.