- Brúnót ott felejtettem! – újabb rázkódás.

- Ne, Betti, kérlek! – Kata megragadta a kezemet és visszahúzott. Könnyek csorogtak végig az arcomon, ahogy bezárta a kulccsal az ajtót.

- Szegénykém – suttogtam.

- Támaszkodjunk az ajtónak! – mondta Dzsenifer. Ekkor tűnt csak fel, Angyalka milyen sápadt. Szinte vakolat fehér, még az alapozó alól is kitűnt ez.

- Jól vagy? – kérdeztem.

Ekkor újabb lökéshullám jött. Hallottuk, ahogy az ajtó nem bírja tovább. A szörnyű recsegés árulkodott a végéről.

Aztán csönd lett.

- Talán elment? – csak suttogni mertem.

- Nem hiszem.

- Valamit ki kell találnunk! – mondta Dzseni.

- Az ablak! – tényleg, a fürdőszobában, a zuhanyzó mögé elrejtve ott volt egy kis üveg nyílászáró.

- Nem férünk ki rajta – közölte Kata.

- Az lehet, de ő bejöhet – mondta Dzseni.

Mintha megállt volna az idő. Mindannyian az ablakra néztünk, ami ebben a pillanatban szörnyű csörömpöléssel betört. Megcsapott minket az éjszakai levegő az üvegdarabokkal vegyítve. Egy szörnyű arc bukkant fel mögüle: borotválatlan volt, szeme vörösen izzott, mocskos haja az arcába lógott.

Szerencsére Kata agya gyorsabban forgott, mint a miénk. Kinyitotta a zárat, kitárta az ajtót.

- Fussunk!

Kiszaladtunk a fürdőből, magunk mögött hagyva azt a szörnyű lényt, át a bomba sújtotta látszatot keltő hálószobán, ki a sötét folyosóra.

- És most? – kérdeztem, miközben rohantunk, valahol az épületben.

- Menjünk az emlékműhez, az erdő szélére. Ott talán nem talál meg.

Magunk mögött hallottuk a lépteket. Kinyitottuk a bejárati ajtót, amit nem zártak be, hátha valaki éjszaka meg kívánná látogatni a pottyantós vécét a kertben.

Az éjszakai levegő friss volt, jól esett az üldözőnk ázott kutya szaga után.

- Szerintem vérfarkas – osztottam meg a többiekkel.

Kata, nagy csodálkozásomra bólintott, és az égre mutatott, ahol a telihold korongja rajzolódott ki ezüstösen.

Árnyékban próbáltunk menekülni, hogy ne lásson meg. Hamarosan elértük az emlékmű bejáratát: egy régi csűrből alakították át.

Úgy tűnt csöbörből vödörbe estünk: bereteszeltük ugyan a hatalmas, fa ajtót, de megint be voltunk zárva. A vaksötétről nem is beszélve.

- Mind jól vagytok? – kérdezte Kata.

- Én remekül, leszámítva, hogy egy vérfarkas tör az életünkre ráadásul az egyik műszempillámat is elhagytam valahol! – mondtam dühösen.

- Én is így érzek – nyilvánította ki véleményét Dzsenifer.

- Angyalka?

- É…én i-is jóól vagy-gyok – hallatszott egy remegő hang. – De-e félek a-a sötétben.

Amíg ezt kimondta, egy remixszámot hallottam a fejemben megszületni, a mondataiból. Arra gondoltam, ha hazaérünk felveszem, csinálok hozzá pár intim képet és már kész is az újabb sláger.

- Várjatok csak – mondta Kata. – A francba, azt hittem van elemlámpám.

Dühösen a combjára csapott. Erre a hangra aztán megvillant fölöttünk valami, majd felgyulladt a neon lámpasor.

- Aztaaa – mondtam. Egy ultramodern épületben voltunk, fehér kőburkolattal. Egyedül a folyosó végén álló négy hatalmas, fekete, réz díszes doboz nem illett ide.

Pár lépést tettem, hogy megnézzem, mi az. A lépteim visszhangoztak.

- Jó az akusztika – jegyezte meg Dzseni.

Végigsimítottam az egyiken. Ujjaimra por tapadt, de legalább felismertem, hogy a dobozok valójában…

- Koporsók! – a hangom visszaverődött a falakról. („Koporsók! Koporsók”)

- Húha! – Dzseni is megnézte magának őket. – Nézzük már meg, mi van bennük!

- Ne! Inkább hagyjuk! – de Dzseninek hiába papoltam. Műkarmaival elég volt rákoppintania az egyik rézcsatra, és az már szét is esett. Így járt el a többivel, majd benyúlt a nehéz fa tető alá.

- Segítsetek már! – Úgy gondoltam, csak nem lehet belőle baj, Felemeltük és már szinte arra számítottam, az én vámpíromat pillantom meg, de csalódnom kellett. A vörös selyemmel bélelt koporsó teljességgel üres volt. Egy kósza csont, rothadásnak indult bőr, de még egy jóképű, jól konzervált, kétszázéves fiú sem lakott benne.

- Húh – csalódottan mondtam.

- Ti normálisak vagytok? – ordított ránk Kata. – Hát semmit nem olvastatok erről a helyről?

- Nem – feleltük egyöntetűen, egyszerre hárman.

- Akkor mondok nektek valami újat: ez a hely az egyik legtiszteltebb ősi pogány templom romjain épült. És tudniillik, a pogányok szerették a morbid dolgokat… például totemeket készítettek maguknak… táncot jártak a tűz körül… emberáldozatokat tettek.

- Húúha! Ezt nem is tudtam.

- Bizony, bizony. De csak most jön a legjava. Tisztelték a rendellenességgel születő embereket. Kiválasztottnak tartották őket. És megpróbáltak másokat is olyanná tenni. A legenda szerint itt nagy hírű mágikus tevékenység folyt: embereket változtattak át macskává, pókká, denevérré, Kriptonról jött űrlénnyé és… farkasemberekké.

A levegő megdermedt, Kata meséje teljesen a hatása alá vont minket.

- Drakulához azonban eljutott a nála is hatalmasabb lények híre. Hiszen úgyis itt élt a szomszédban… Elküldte hát az unokatestvérének a feleségének a bátyjának a fiát, aki persze szintén vámpír volt, hogy vigyázzon itt a városkára… tartsa kordában a szörnyszülötteket. Így aztán a népes kolóniából Drakula unokatesójának a feleségének a bátyjának a fia, röviden Draku, kiválasztott maga mellé másik három vámpírt és ők azóta is itt élnek… óvva a világot a torzszülöttektől.

- És hogyan óvták őket, bekapták az embereket, mielőtt más megtehette volna? – kérdezte szkeptikusan Dzseni. Kata nem figyelt oda rá. Ugyanis rájött, hogy hatalmas, fatális hibát követtünk el: felkapcsoltuk a lámpát.

- Te jó… - de már nem mondhatta végig. Az ajtó, amit bereteszeltünk, rezegni kezdett, aztán egyszer csak: BUMM.