Törött fadarabok repültek keresztül a pincében, vagy nevezzük akárminek is a helységet. Talán mauzóleum, igen, az a legjobb szó rá. Szóval, ahogy mondtam már, fadarabok hasítottak a levegőben, hatalmas csatazajt hallottunk és a porból egy rettenetes alak bontakozott ki. Az arcát szőr borította, a bőre – már ahol kilátszott – barna volt. Olyan leégett-a-napon-és-éppen-foszlik barna. Szemei megbúvtak a redők és a szőrszálak között. Azonnal tudtuk, hogy egy azok közül a szörnyű lények közül, akikről Kata mesélt.

- Neee! – kiáltottam, ahogy elindult Angyalka felé. Rám nézett, és dühösen elvigyorodott. Kettőt lépett felém.

- Szóval te akarsz lenni az első, mi, kisanyám? Nem lenne jobb végignézni a társaid halálát előtte? Na, ha ennyire akarod…

Elszorult a torkom a rémülettől.

- El a kezekkel a csajomtól! – a vámpírom úgy termett ott, mintha csak teleportált volna. Pedig az egy másik mese. – És a kérómba se törhetsz csak be úgy! Az ajtó antik darab volt, ha nem tudnád.

Fellélegeztem. Ha ő itt van, nekem már nem eshet bántódásom.

Mögötte a három másik pribék minket stírölt. A legmagasabbra mosolyogtam. Látszott, hogy készen állnak harcba szállni, és ha kell, az életük árán is megvédeni bajtársukat. De nem úgy tűnt, mintha erre szükség volna.

Egyszerűen megragadta, párszor meglóbálta a feje fölött, aztán elhajította, vissza az ajtón keresztül, ahogyan jött. Megmenekültünk.

Miután lerázta a kezéről a farkasember maradék DNS-ét is, rám mosolygott, és ettől úgy éreztem, megáll a szívem. A tekintete egyszerre volt lágy és perzselő, a szeme ónixként ragyogott és ahogy egy lépést tett felém, még lélegezni is elfelejtettem. Szerencsére ő ott volt, a maga villámgyors mozgásával, és elkapott, mielőtt a padlóra rogytam volna.

- Aú! – kiáltottam fel. – Ez jobban fájt, mintha elesek! Miből vagy te, kőből?

- Tudod, hogy nekem nincs lelkem – ezt a csibészes mosolyával mondta, amitől egyből elolvadtam, bár nem különösen tudtam, hogy jön a lelke a testét felépítő vegyületekhez. De, mentségére legyen szólva, úgy nézett ki, mint egy Adonisz, mint egy pogány isten és holdfénysugárzásával teljesen elbűvölt.

- Khmm… - krákogott egy hang a hátunk mögött. Teljesen meg is feledkeztünk a többiekről. – Menjetek inkább szobára, jó?

- Ha azt elviszed, ez a három kicsike az enyém lehet desszertre? – kérdezte a legmagasabb vámpír. Halvány bőre körül kísértetiesen derengett a levegő.

- Nem! – kiáltottam fel. – Köszönjük, hogy megmentettetek, de nekünk indulnunk kell.

Karon ragadtam a lányokat és kihúztam őket a kriptából.

- Azért látogass még meg – súgtam oda menet közben a vámpíromnak. – Egyébként hogy is hívnak?

- Hát, elég ódivatú a nevem. Tudod, kétszáz éve kaptam. Kelemennek hívnak.

- Én Betti vagyok, de ezt úgyis tudod.

Kelemen. Ez a csodálatos, magas hangzású név ismétlődött a fejemben, egészen amíg átvágtunk a parkon, vissza az épületbe, a szobánkba, ahol hamar ágyba bújtunk. De miután leoltottuk a villanyt, csak teltek, múltak az órák, de én nem tudtam elaludni. Egyre csak az ő arca, hangja, a bőrének illata járt a fejemben.

Megéreztem, hogy nem vagyok egyedül.

- Psszt! – mondta bársonyos hangján. – Azt hittem, alszol.

A halvány holdfényben kirajzolódott tökéletes, pogány isten-szerű alakja.

- Nem tudtam elaludni – suttogtam. – Egyfolytában rád gondoltam.

- Akkor kijössz velem sétálni egyet? Már hajnalodik és mutatni szeretnék valamit.

- Persze.

Könnyed mozdulattal felkapott, a hátára dobott és a következő pillanatban már a park harmatos füvén landoltunk.

Hányingerem támadt és nem tehettem mást, engedtem a természet törvényeinek.

- Ez aztán romantikus volt – mondtam szemrehányóan.

- Ó, Betti, kérlek, ne haragudj – mondta. – Legközelebb ígérem nem fordul elő. A te boldogságod nekem mindennél fontosabb!

- Mit szívtál? – kérdeztem elködösödött tekintetére utalva.

- Á, egy kis heroin, semmi több. – Bólintottam, így már világos volt.

A nap első sugarai utat törtek maguknak a vastag felhőrétegen.

- Nem félsz? – kérdezte Kelemen.

- Nem – mondtam teljesen őszintén. – Megbízok benned.

- Pedig extra-erős vagyok ám. És gyors. És illatos – használd te is az új Nivea kollekciót. Egyszóval félned kéne tőlem.

Közelebb léptem hozzá, hogy arcom közel kerüljön az övéhez.

- Márpedig én nem félek.

Bólintott.

- Akkor mutatok valamit.

Megragadta a csuklómat, keze jéghideg és mint vaspánt, szorította a kezemet. A napsugarak itt utat nyertek, mert fák híján nem volt növényzet, ami lefedné. Ekkor értettem meg, hogy mit akart.

Arca már így is csillámlott, de ő felemelte a kezét, hogy kigombolja az ingét. Tudtam, hogy ezt fogja tenni, megakadályoznám, de már késő. Felsikítottam.

Gyorsan elkaptam a tekintetemet.

- Fúj! Azt még színlelhetem, hogy egy Adonisz vagy, elfelejthetem a karikákat a szemed alól és hogy büdös a lehelleted, de ezt… képtelen vagyok eltűrni! – Itt a mellkasára céloztam, ami mellesleg undorító volt. Legalább annyira mint a többi vámpíré, de a filmvászon csak 2D-s, ő viszont életnagyságban állt előttem.– Megyek, és inkább megkeresem a farkasemberemet. Benne több fantáziát látok.

És ezzel magára hagytam. Nos, ez volt a történetem.

- Brúnót ott felejtettem! – újabb rázkódás.

- Ne, Betti, kérlek! – Kata megragadta a kezemet és visszahúzott. Könnyek csorogtak végig az arcomon, ahogy bezárta a kulccsal az ajtót.

- Szegénykém – suttogtam.

- Támaszkodjunk az ajtónak! – mondta Dzsenifer. Ekkor tűnt csak fel, Angyalka milyen sápadt. Szinte vakolat fehér, még az alapozó alól is kitűnt ez.

- Jól vagy? – kérdeztem.

Ekkor újabb lökéshullám jött. Hallottuk, ahogy az ajtó nem bírja tovább. A szörnyű recsegés árulkodott a végéről.

Aztán csönd lett.

- Talán elment? – csak suttogni mertem.

- Nem hiszem.

- Valamit ki kell találnunk! – mondta Dzseni.

- Az ablak! – tényleg, a fürdőszobában, a zuhanyzó mögé elrejtve ott volt egy kis üveg nyílászáró.

- Nem férünk ki rajta – közölte Kata.

- Az lehet, de ő bejöhet – mondta Dzseni.

Mintha megállt volna az idő. Mindannyian az ablakra néztünk, ami ebben a pillanatban szörnyű csörömpöléssel betört. Megcsapott minket az éjszakai levegő az üvegdarabokkal vegyítve. Egy szörnyű arc bukkant fel mögüle: borotválatlan volt, szeme vörösen izzott, mocskos haja az arcába lógott.

Szerencsére Kata agya gyorsabban forgott, mint a miénk. Kinyitotta a zárat, kitárta az ajtót.

- Fussunk!

Kiszaladtunk a fürdőből, magunk mögött hagyva azt a szörnyű lényt, át a bomba sújtotta látszatot keltő hálószobán, ki a sötét folyosóra.

- És most? – kérdeztem, miközben rohantunk, valahol az épületben.

- Menjünk az emlékműhez, az erdő szélére. Ott talán nem talál meg.

Magunk mögött hallottuk a lépteket. Kinyitottuk a bejárati ajtót, amit nem zártak be, hátha valaki éjszaka meg kívánná látogatni a pottyantós vécét a kertben.

Az éjszakai levegő friss volt, jól esett az üldözőnk ázott kutya szaga után.

- Szerintem vérfarkas – osztottam meg a többiekkel.

Kata, nagy csodálkozásomra bólintott, és az égre mutatott, ahol a telihold korongja rajzolódott ki ezüstösen.

Árnyékban próbáltunk menekülni, hogy ne lásson meg. Hamarosan elértük az emlékmű bejáratát: egy régi csűrből alakították át.

Úgy tűnt csöbörből vödörbe estünk: bereteszeltük ugyan a hatalmas, fa ajtót, de megint be voltunk zárva. A vaksötétről nem is beszélve.

- Mind jól vagytok? – kérdezte Kata.

- Én remekül, leszámítva, hogy egy vérfarkas tör az életünkre ráadásul az egyik műszempillámat is elhagytam valahol! – mondtam dühösen.

- Én is így érzek – nyilvánította ki véleményét Dzsenifer.

- Angyalka?

- É…én i-is jóól vagy-gyok – hallatszott egy remegő hang. – De-e félek a-a sötétben.

Amíg ezt kimondta, egy remixszámot hallottam a fejemben megszületni, a mondataiból. Arra gondoltam, ha hazaérünk felveszem, csinálok hozzá pár intim képet és már kész is az újabb sláger.

- Várjatok csak – mondta Kata. – A francba, azt hittem van elemlámpám.

Dühösen a combjára csapott. Erre a hangra aztán megvillant fölöttünk valami, majd felgyulladt a neon lámpasor.

- Aztaaa – mondtam. Egy ultramodern épületben voltunk, fehér kőburkolattal. Egyedül a folyosó végén álló négy hatalmas, fekete, réz díszes doboz nem illett ide.

Pár lépést tettem, hogy megnézzem, mi az. A lépteim visszhangoztak.

- Jó az akusztika – jegyezte meg Dzseni.

Végigsimítottam az egyiken. Ujjaimra por tapadt, de legalább felismertem, hogy a dobozok valójában…

- Koporsók! – a hangom visszaverődött a falakról. („Koporsók! Koporsók”)

- Húha! – Dzseni is megnézte magának őket. – Nézzük már meg, mi van bennük!

- Ne! Inkább hagyjuk! – de Dzseninek hiába papoltam. Műkarmaival elég volt rákoppintania az egyik rézcsatra, és az már szét is esett. Így járt el a többivel, majd benyúlt a nehéz fa tető alá.

- Segítsetek már! – Úgy gondoltam, csak nem lehet belőle baj, Felemeltük és már szinte arra számítottam, az én vámpíromat pillantom meg, de csalódnom kellett. A vörös selyemmel bélelt koporsó teljességgel üres volt. Egy kósza csont, rothadásnak indult bőr, de még egy jóképű, jól konzervált, kétszázéves fiú sem lakott benne.

- Húh – csalódottan mondtam.

- Ti normálisak vagytok? – ordított ránk Kata. – Hát semmit nem olvastatok erről a helyről?

- Nem – feleltük egyöntetűen, egyszerre hárman.

- Akkor mondok nektek valami újat: ez a hely az egyik legtiszteltebb ősi pogány templom romjain épült. És tudniillik, a pogányok szerették a morbid dolgokat… például totemeket készítettek maguknak… táncot jártak a tűz körül… emberáldozatokat tettek.

- Húúha! Ezt nem is tudtam.

- Bizony, bizony. De csak most jön a legjava. Tisztelték a rendellenességgel születő embereket. Kiválasztottnak tartották őket. És megpróbáltak másokat is olyanná tenni. A legenda szerint itt nagy hírű mágikus tevékenység folyt: embereket változtattak át macskává, pókká, denevérré, Kriptonról jött űrlénnyé és… farkasemberekké.

A levegő megdermedt, Kata meséje teljesen a hatása alá vont minket.

- Drakulához azonban eljutott a nála is hatalmasabb lények híre. Hiszen úgyis itt élt a szomszédban… Elküldte hát az unokatestvérének a feleségének a bátyjának a fiát, aki persze szintén vámpír volt, hogy vigyázzon itt a városkára… tartsa kordában a szörnyszülötteket. Így aztán a népes kolóniából Drakula unokatesójának a feleségének a bátyjának a fia, röviden Draku, kiválasztott maga mellé másik három vámpírt és ők azóta is itt élnek… óvva a világot a torzszülöttektől.

- És hogyan óvták őket, bekapták az embereket, mielőtt más megtehette volna? – kérdezte szkeptikusan Dzseni. Kata nem figyelt oda rá. Ugyanis rájött, hogy hatalmas, fatális hibát követtünk el: felkapcsoltuk a lámpát.

- Te jó… - de már nem mondhatta végig. Az ajtó, amit bereteszeltünk, rezegni kezdett, aztán egyszer csak: BUMM.