everafter - 3. rész
2010.01.05. 17:05
Everafter
amíg meg nem halsz
Az előző részek tartalmából: A négy lány egy különleges, legendák övezte vidékre érkezett. Hamarosan ki is derült, hogy a legendák nem csak mendemondák... És úgy tűnik, főhősünk, Betti, nagy szerencsétlenségére ÉPPEN egy vámpírnak adja a szívét. Egyelőre még átvitt értelemben.
III. rész
- Te meg hol voltál? – kérdezték a lányok, amikor visszatértem.
- És miért hiányzik a karton fele?
Nem válaszoltam. A felhőkben jártam – legalább annyira, mint ők, hiszen nem kérdezgettek tovább. Egyedül Dzseni gubbasztott a sarokban, dühösen összeszorított szájjal.
Leültem, az agyam maradéka forogni kezdett. A fiú, a vámpírom bevallotta, hogy mi ő és hogy kellek neki. De mi van, ha egy gyenge percében megéhezik és úgy dönt, az áfonya-tusfürdőm nem akadály? És akkor, mint egy rossz orvosságot, lenyel, hogy ő jobban érezze magát? Akkor aztán mit teszek? Ezek ellenére magamban mégis úgy döntöttem, nem érdekel. Elfogadom olyannak, amilyen, ha kell, az életemet áldozom érte, hiszen fülig szerelmes vagyok belé. Már csak a nevét kéne megtudnom.
- Láttalak az ablakból – mondta halkan Dzsenifer. – Hogy lehettél ilyen szemét? Felborítottad az összes tervemet, te szemét!
- Neked még így is marad három – mentegetőztem.
- De te meg tudod, hogy ez volt a nagy álmom… El is hívtam őket… már minden egyenesben volt. – Inkább nem gondoltam bele, mi is lehetett Dzsenifer nagy álma.
- Ne haragudj, oké? Majd összejössz egy vérfarkassal.
***
Az éjszaka leereszkedett már teljesen. Éjfél felé járt az idő, amikor (már elég kapatosan) úgy döntöttünk, mogyorót kell ennünk. Lelopakodtunk a konyhára, az ajtók mellett. Néhány helyről halk vagy bömbölő zene hangja, máshonnan csak horkolás hallatszódott ki. De senkinek nem szabadott rajtakapnia minket, ahogy mezítláb, babydollban, támolyogva lopakodunk a sötét folyosókon.
Visszafelé már hangosabbak voltunk: veszekedtünk a burgonyaszirmon, amit a mogyoró helyett sikerült a büféből elcsórnunk. Megtorpantam, ahogy az ajtónk elé értem, ami tárva-nyitva volt.
- Valami itt nincs rendbe – mondtam. Összekapaszkodtunk, és úgy léptünk be, persze odabenn senki nem várt ránk. Igazából semmi furcsát nem vettünk észre, de valami mégis annyira gyanús volt.
- Lehet, hogy csak nyitva hagytuk az ajtót kifelé jövet – mondta reszkető hangon Angyalka, de ő maga sem hitt ebben. Ekkor megláttuk a földön.
- Brúnó! – kiáltottam és leguggoltam szeretett kiskutyámhoz. Ott hevert a földön, plüss fülei szétágazva, gombszeme üresen meredt a világba. Mellkasa felhasítva, körülötte mindenütt vattapamacs-foltok. Könnyes arccal suttogtam: - Meghalt.
Angyalka megsimogatta a hajamat, Kata gyengéden kézbe vette az elhunyt kiskutyát, megtapogatta a sebhelyét és a kilógó vattapamacs beleit.
- Ez egy állat volt! – mondta Dzseni hangosan méltatlankodva.
- Nem – rázta a fejét Kata. – Nem hinném, hogy állat volt. Azok nem csinálnak ilyen…ilyen szörnyűséget.
Zokogtam Angyalka vállán, ő a hajamat simogatta. Nagyon fájt (nem a hajsimogatás, hanem hogy Brúnó örökre elhagyott), rettenetesen, mintha kitépték volna a szívemet a helyéről, mintha nem lennék más, csak egy üres robot. A szívem helyén a seb még friss, szinte érzem, ahogy vérzik, de tudom, hogy később is csak óvatosan lehet megtapogatni a lyuk szélét.
- Akkor ki vagy mi lehetett? – kérdezte Dzsenifer. Csönd támadt a szobában. Magamhoz szorítottam a kis holtestet.
- Meg kell találnunk, aki ezt tette – suttogtam dühösen.
- Jobb, ha inkább nem próbáljuk meg – mondta Kata nagyon halkan. Dühösen pillantottam rá.
Léptek hallatszottak a folyosóról és a gyász helyét félelem vette át. Megfagyott ereinkben a vér. Dzseni az ajtóhoz ugrott, kulcsra zárta. Mind tudtuk, hogy ha az akar bejönni, aki végzett Brúnóval, nem tudjuk egy zárral meghátráltatni. Kata, a gyorsan gondolkodó az egyik ágyat nekitolta az ajtónak. Összenéztünk, és mind nekiálltunk tologatni a bútorokat.
Pont jókor – valaki megpróbált benyitni.
- Ki vagy? – kérdezte Dzseni, aki senkitől se félt. Halk kacagás hallatszott.
- Négy gyönyörű lány egy szobában… mennyi finom falat. Talán szülinapom lenne? – a hang férfié volt, nem kétség, ahogy az sem, hogy nem emberé. Halk volt, morgós és félelmetes.
- Inkább hagyj minket békén! – mondta Kata, de hangja természetellenesen magasnak tűnt.
- Bezárkóztatok, mi? Azt hiszitek ez sokáig fog tartani? – Lökött egyet az ajtón, mire az egész szoba megrázkódott, a bejáratot elzáró ajtók hátracsúsztak.
- Gyorsan, a fürdőbe! – mondta Dzseni. Már mind a négyen bemásztunk az apró helységbe, amikor...
everafter - 2. rész
2010.01.04. 15:59
Everafter
amíg meg nem halsz
A lányok folytatják kalandjukat egy különös, vámpírokkal és szörnyekkel teli világban. Csak komolyan ne vedd.
Az előző részek tartalmából: Betti, Dzseni, Kata és Angyalka ey különös helyre érkeztek, amit legendák vesznek körül. És lehet, hogy nem véletlenül? Egyből egy vámpírfalkába botlanak.
II. rész
A teszt megírására délután került sor, ám bárhogy kerestem, a fiúkat nem láttam az étkezőben, ahol mindenkinek ott kellett volna lennie. Mi is ott álltunk négyen, csak egy kicsit izgulva. Megkaptuk a lapot, nekiestünk, és két óra múlva be is adtuk.
Kint már sötétedett. Eldöntöttük, hogy sétálunk egyet a parkban.
- Nem is volt olyan nehéz – mondtam. – Szerencse, hogy téma volt a Rómeó és Júlia! Az biztos jó lett.
Kellemesen csacsogva sétáltunk pár kört. Közben persze máson járt az agyam – nehéz volt ezekre a lányokra mindig is odafigyelni. Csupa olyan dologról beszéltek, ami engem hidegen hagyott.
Hűvös szél fújdogált. Lámpák nem égtek, azt se tudtuk, vannak-e egyáltalán. Karöltve sétáltunk a kaviccsal felszórt úton. Kábé fél óra múlva visszatértünk a jó meleg szobába.
Hamarosan előkerültek a rejtett italkészletek. Zenét raktunk be, de nem ám az igazán értékes klasszikus válogatásomból, hanem bulizenét. Azt hiszem, rock ’n’ rollnak hívják.
Táncoltunk, ittunk, már csak a marihuána hiányzott. Na, meg egy idő után a pia.
- A közelben láttam egy éjjelnappali üzemanyag-kereskedést. Leugrok, veszek valamit. – A többiek bólintottak, nem figyeltek igazán.
Ahogy becsuktam magam mögött az ajtót, mellbevágott a sötétség és a csend. A szobánkból csak halk moraj szűrődött ki. Itt végre egyedül lehettem.
Végiggondoltam, hogy előhúzzam-e zsebemből a fecskendőt, de az nem passzolt össze a sok alkohollal. Valószínűleg a falat találnám el, vagy kiszúrnám a szemem.
A kabátomat szorosan magamra húztam, lépteim kongtak az üres folyosókon. Átszaladtam a parkon, a boltot fényeiről már onnan megismertem. Láttam, hogy szénaboglyák vannak az udvaron. Üzemanyag, a lovaknak.
Beléptem a kihalt boltba. Fehér és vörös színekben játszott minden, a polcok, a csempés valak és a padló. Levettem egy karton sört a polcról.
- Mennyi lesz? – kérdeztem a nagydarab, kopasz, tetovált pasastól az eladópultnál.
- Hmm… Kétezer, de kiskorú vagy… akkor többe fog kerülni – vigyorgott. Több aranyfoga is volt. Egy kétezrest dobtak az asztalra, és tipegve visszaindultam. Vigyáztam rá, hogy kivételesen ne riszáljak. Mégis hallottam a nehéz ember lépeinek dobbanását.
- Állj csak meg, kislány! – tudtam, hogy nincs esélyem elfutni. Mégis… Begyorsítottam, gyorsan hátrapillantottam a vállam mögött. A pasas elég félelmetesnek tűnt.
Kiléptem a bolt ajtaján, de nem lassítottam. A hideg szél bekúszott laza ruhám alá. Az olcsó sörök csörögtek a kartonban.
Ekkor megláttam. Ott állt az út szélén, fekete ballonkabátban, melyet cibált a szél. Szeme megvillant a sötétben, ahogy fogai is. Elindult felém. Mégsem éreztem félelmet.
Nem is kellett volna, ahogy kiderült. Egy szempillantás alatt mellettem termett.
- Hagyja békén – mondta. Hangja szinte vibrált a dühtől. Talán csak a rekedtsége miatt tűnt így (később megtudtam, hogy durva százötven éve dohányzik).
A boltos megrántotta a vállát, motyogott valami olyasmit, hogy:
- Annyit nem ér…
Visszafordult. Akárcsak a kutyák harca, morognak egymásra és a dagadt tacskó meghátrál a dobermann elől.
- Köszönöm – mondtam.
- Gyere – szólt ő. – El kell innen tűnnünk, mielőtt miszlikbe szaggatom.
- Vámpír vagy, ugye? – kérdeztem elhaló hangon. Erre kivillantotta hegyes szemfogát.
- Talált, süllyedt. Honnan tudod?
- Olvastam ezt-azt –Pontosabban az egész Twilight-sagát húszszor, meg az összes twilighter könyvet, hogy mindegyikért kapjak egyedi twilight relikviát. Ezt mégsem köthettem az orrára.
- Na gyere – mondta, és felültetett a járgányára, ami a sarkon parkolt.
- Húha! – ennyit tudtam kinyögni.
- Fasza, nem? Most vettem. – Egy polírozott, ezüstszínű, áramvonalas hintó állt előttem. Beszálltam a bőrhuzatos ülésre, a srác mellém. Beindította mind a hat lóerőt.
- Nektek aztán van mit a tejbe aprítanotok! – mondtam.
- Jó illatod van – szólt erre ő. Lélegzett egy nagyot.
- Áfonya – mondtam boldogan, és elképzeltem, ahogy az érzelmeivel viaskodik, nehogy megegyen.
- Ezért olyan jó. Nem eszek gyümölcsöt. Bezzeg a barátnőd nem használ parfümöt, neki pedig rettenetesen kajaszaga volt. – Meghökkentem és kicsit meg is bántódtam.
- Nem így képzeltem el egy vámpírt.
- Még jó! Hiszen ez csak az az énem, amivel takarózok, nehogy bárki is hozzáférjen lelkem igazi titkaihoz. Mert te olyan gyönyörű vagy, olyan vonzó, úgy megcsókolnálak, de akkor nem tudnék parancsolni gonosz ösztöneimnek. Na, adj egy sört!
Adtam. Egészen elkápráztatott beszédével.
- Tudod… én nem sok fiúval voltam még. Nem is voltam szerelmes – felhajtotta az első sört. Én kinyitottam a flakont és kortyolgatni kezdtem a borzalmas és ártalmas italt.
- Én sem. Egy olyan lányra vártam, mint te.
- Tényleg? – kérdeztem meghatódva.
- Persze. Ki ne akarna olyannal járni, akinél egy klasszissal jobbnak érezheti magát, imádja őt és mellesleg nem vámpír vagy gondolatolvasó, hogy ellenőrizhetne? Te vagy számomra a tökéletes.
Olvadoztam. Figyeltem a szemét, ami egészen halványlila volt most, a sötétben.
- Megjöttünk – mondta, és kitárta előttem az ajtót.
- Ó… kár – sajnálkoztam.
- Azért majd felhívhatlak? – mormogta a fülembe. Nem is várt választ, gázt adott. Még egy utolsó csókot dobtam utána.
everafter - 1. rész
2010.01.02. 11:38
Everafter
amíg meg nem halsz
A Twilight-saga és hűséges követői, (Evermore, Evernight és stb) után elérkezett mindezeknek csodás egyvelege: Evermore - amíg meg nem halsz.
Ha már itt tartunk, ez egy paródia. Hogy mié? Nem is tudom pontosan. Jelenetekben ismerhetsz a Twilight-ra, éppen ezért Alkonyat rajongók kíméljenek.
És mivel az én agyszüleményem, nincsenek benne lehetetlenek és logikus összefüggesek se nagyon. Egy nagyon is megtörtént eseményt dolgoznak fel (töriversenyre utaztunk), kicsit kiszíneztem, átittattam a vámpír-mániával és voálá!
I. rész
Ha nem döntök úgy, hogy szembeszállva a saját akaratommal eljövök, mindez nem történt volna meg. De akkor még… nos, csábító volt a lehetőség. Két nap szülők és felügyelet nélkül – ez negyvennyolc óra tömény bulit és piát jelentett. A csajok, mikor Bogdán tanár úr kérdezett, hogy elmegyünk-e, rám néztek – elvégre én voltam a társaság, sőt, az egész suli középpontja. Rábólintottam, pedig nem bírom az alkoholt. Ahogy végignéztem Dzsenifer, Angyalka és Kata arcán, láttam rajtuk a várakozást – és rábólintottam. Nem tagadhatom meg ezt a legjobb barátnőimtől.
Akkor még nem tudtam, mivel kerülök így szembe. Ez még a detoxnál is rosszabb. Nézem, ahogy egyre közeledik felém, a halál illatát sodorva magával. Tudom, hogy nincs menekvés… Felemeli a kezét, és én már biztos vagyok benne, hogy mi következik. Nem tudom megállni, sikítok, mint egy horrorfilm szereplője. Pedig a sztori nem jobb Danielle Steelnél.
***
Van egy hely, az Isten háta mögött, Washington államban, Forksnak hívják. Állandóan esik az eső. Ha ettől a párezres városkától mész ötezer kilométert, távolodva Isten hátától, ott egy még Isten-háta-mögöttibb hely, a Hortobágy pusztáin. A neve Villa, mivel az egész települést egyetlen hatalmas szálloda alkotja.
- Te jó ég, süt a nap! – mondom. Gyorsan visszahúzódok az ősrégi kocsi homályába, miután a Nap megégette a bőrömet sugaraival.
- Nyugi, Betti. Majd együtt átvészeljük – szorította meg a kezemet Dzsenifer, akit mindennél jobban irigyeltem. Nem csak amerikai nevet kapott, de napbarnított bőre, szőke haja volt. Mellesleg a pasik sem tapadtak rá úgy, mint rám. Már nagyon untam lerázni őket. Hiszen ha bármelyiknek engedtem volna, hamarosan kiderült és elterjedt volna a… nos… szóval az AIDS nem játék.
- Kiszállás, lyányok! – rikkantotta a töritanár, a kísérőnk. – Elérkeztünk a megmérettetés színhelyére.
Aha. Itt lesz tehát a hetedhét országra szóló irodalomverseny. Tehát az ország egyik legkiemelkedőbb épülete előtt állunk.
- Akár 120 lovat el tudnak szállásolni – mondta a mindentudó Kata. Minden csapatba kell egy ilyen két lábon járó lexikon, különben esélyünk se lenne nyerni. Kivéve persze, ha a Twilight-saga a téma.
- Akkor kettő máris lesz benne. Megyek, leparkolok a kocsival – mondta Bogdán. Felhangzott a „gyí!” és a múltszázadi kocsi a lovak ereje segítségével elporoszkált.
- Huh, itt legalább huszonkét fok van – mondta Angyalka. – Szerintem menjünk be.
Az épület belül is olyan Pazar volt, mint kívülről. Mint kiderült, a szobák is istállóból lettek átalakítva. Repestünk az örömtől.
Miután lepakoltunk, eldöntöttük, hogy megfürdünk, mielőtt lemennénk ebédelni. Előkotortam áfonya illatú tusfürdőmet (ahogy a bőrömre kenem, mindig kedvem támadt megkóstolni magam). Egy törülközőt csavartam magam köré, amíg megszárítottam a hajam. A fésűt lassú mozdulatokkal végighúztam fejbőrömön, majd egy kis fény-sprayt fújtam rá. Kicsit feltupíroztam. Aztán alapozót kentem az arcomra és a nyakamra, szemceruzával kihúztam a szemem, egy leheletnyi rúzst hintetten a számra és pirosítót a járomcsontomra. A szemhéjpúderről lemondtam, elvégre én a természetesség híve vagyok. Kinyomtam a fogkrémemet a tubusból, anti-elektromos fogkefémre és körözni kezdtem vele a fogaimon. Ez az egész körülbelül egy órát vett igénybe.
A többiek türelmesen vártak, amíg végeztem. Utána Dzsennifer segítségével kiválasztottam mit vegyek fel („Jaj, egy normális göncöm sincs”) és végül egy farmer és egy átlagosan kivágott, átlagosan csipkézett és flitterezett top mellett döntöttünk. Így, ahogy a tükörbe néztem, egy átlagos lányt láttam, és nem tudtam eldönteni, miért minden fiú van rám indulva. Hiszen a mellméretem sem volt nagyobb C-nél… az arcomról nem is beszélve, ami sápadt volt, kicsit márványszerű (ötéves korom óta mindennap 3 arckrémet használok), és egész elfogadható hatalmas szememmel és számmal.
- Irigyellek – mondtam Dzsenifernek. – Na, mindegy, nem megyünk le kajálni?
Dzseni bólintott. Lementünk a tipikusan menzás hangulatú ebédlőbe. Ekkor láttam meg először őket.
A pultnál álltak, és egyszerűen nem illettek a tömegbe. Olyan gyönyörűen fehér volt a bőrük... akárcsak a halottaknak. Négyen voltak, négy fiú. Kettő magas volt és fekete hajú, izmos, széles vállú, arcuk akárcsak Jude Law. A harmadik szőke volt, kicsit alacsonyabb, de mozgása, ha lehet, még a többiekénél is kecsesebb volt. A negyedik éppen felém nézett…
Nem volt olyan magas és izmos, vagy gyönyörű, mint a többiek, mégis… Valami görcs állt a gyomromba, ahogy ránéztem. Lila szemei az enyéimbe fúródtak, szinte természetesnek tűntek. Akárcsak a jód-oldat… Az arca olyan volt, mint egy cézáré. Sőt, pont, mint Julius Caesáré! Egyszóval olyan tökéletes volt, hogy alig tudtam elhinni, hogy létezik ilyen. Még a karikák is a szeme alatt… de erről többet nem teszek említést, hogy ne rontsam az összképet.
Megragadtam Dzseni karját.
- Odanézz! Kik ők? – Ő is nyitva felejtette a száját, úgy bámulta őket.
- Nemt’om. Biztos helybéliek. De eljött az ideje, hogy megtudjuk. – Erre az én bevállalós barátnőm kinyomta mellét, behúzta hasát és vidáman és cseppet sem természetellenesen mosolyogva elindult feléjük. Nagy örömmel láttam, hogy a srácok a közeledtére fintorogni kezdenek, elhúzzák a szájukat és elfordulnak. Így jár az, aki nem eszik TicTacot! – mondtam gondolatban Dzsenifernek kajánul. Persze egyből letörli a vigyort a képemről, amint szóba elegyedik velük. Az egyetlen reménységem, hogy a legnyeszletteb még mind engem néz. Halvány mosolyt küldtem felé.
Dzsenifer arca ragyogott, ahogy megfordult, és visszajött hozzám.
- Egészen megjött az étvágyam – mondta. – Egyébként estére meghívtam őket.
- És eljönnek?
Megvonta a vállát.
- Ki tudja?
Folyt köv.